Egy verőfényes nyár eleji nap délelőttje. Sétálok egy szelíd, kedves domboldalon.  Madárdal, szikrázó zöld fű, sok-sok nyíló, illatos virág. Fürdök a csöndben, a békében, a nap sugaraiban. Egyszercsak éles csillogás vonzza a tekintetemet. Közelebb lépek. Annyi kincset, amit ott találok, még sohasem láttam - pedig jómódban élünk. Arany, ezüst, rubin és még sok-sok más, amiről azt sem tudom, milyen drágakő.

Nagyon megörülök, ilyen gazdagságról álmodni sem álmodhattam volna...! Aztán eszembe jut, tegnap itt vásár volt..., milyen jól is éreztem magam a színes forgatagban... eszembe jut a cigánytábor is, meg az, hogy a vajda milyen gazdagnak is tűnt...

Bizonytalankodok kicsit, de elindulok, kezemben a sok-sok kinccsel, abba az irányba, amerre a cigányok echós szekerei haladtak. Nem túl hosszú út megtétele után meg is pillantom a tábort. Megkeresem a cigányvajdát (kövér, cicomás ruhájú, mosolygós ember) és elmondom, a vásárnak azon a részén, ahol ők táboroztak, mit is leltem. A vajda hálálkodik, biztosít róla, hogy igen, ezeket valóban ők hagyták el... Majd egyszercsak felnevet: Nem igazi kincsek ám ezek, mind hamis... De ott a domboldalon, nézzem csak, ott jön az igazi kincs! Oldalranézek: egy hosszú feketehajú, szép alkatú legény közeledik... - No ő az én fiam, igaz, csak fogadott... - mondja a vajda.