Egy alárendelt útról kanyarodtam jobbra. Jobbról, részben a padkán beelőzött egy autó, amelyik balra kanyarodott. 

Sikerült elkerülnöm az ütközést és jobbra kanyarodnom.

A másik autós döbbent arcát láttam egy pillanatra.

A nagyszüleim rég eladott (1 szobás, belvárosi) lakásában a családom és a két kutyám azt játszotta, hogy szabadon eresztettek 10 patkányt és azokat sorban levadászták, megölték, majd szemétbe dobták. Folyton rettegtem, nehogy a patkányok hozzámérjenek,  vagy rájuk ne lépjek, ha előugranak a semmiből ... Meg persze undorodtam az egész dologtól, a kegyetlenségtől, a pusztítástól, az embertelenségtől. Mind a 10 szituációt külön kidolgozta a tudatalattim, és addig nem nyugodott, amíg az utolsó patkányt is meg nem találta a nagyobbik kutya.

Miután beleszóltam a sablon kiválasztásába, már illik egy álmot is feltennem. Ez még 2004-ből való.

Apró békákról is álmodtam, sikamlós, méregzöld békákról, amelyeket őrült földművesek erőszakosságától kellett volna megmentenem. Ezek csak úgy tudták elképzelni növényeik védelmét, ha megmérgezik vagy agyoncsapják a békákat – apám bízta rám őket, de persze ide is, oda is jutott belőlük, és én irtóztam tőlük, képtelen lettem volna megérinteni őket.

Nem hiszem, hogy sikerült a mentési akció, de ez már nem is derült ki az álomból.

Olyan településen élek, ahol  a lakosság számához képest sok a kocsma. (Tudjuk, mit is jelent ez pl. szociológia szempontjai szerint.)

Álmomban számba veszem a kocsmákat.

Aztán utóbb rájövök, hogy a legnagyobbat kihagytam, pedig ott van a központban és még az a leginkább kulturált hely.

(A valóságban persze ott nincs is kocsma, ahová álmodtam.)

Sr. Iustitia internetes társkeresö oldalak iránt érdeklödik tölem. Elöször mondok egyet, de arra a feleségem azt mondja, hogy ott csak tinilányok vannak. Mondok egy másikat (ami a valóságban egy telefonkönyv-szerü oldal), azzal, hogy azon a feleségemnek is jó tapasztalati voltak.

Majd egy tévéinterjú: Elöször egy kisfiút mutatnak, aki csomagol, készülödik egy táborba. Megtudjuk, hogy minden évben elmegy oda. Váltás, most egy negyven körüli orvost mutatnak, akiröl tudni lehet, hogy részt vesz a szociáldemokraták választási kampányában. Tol valamit, talán egy babakocsit. Valószínüleg ö ugyanaz, mint az elöbbi kisfiú. Elmondja, hogy azóta is minden nyáron elmegy ebbe a táborba.

Egy verőfényes nyár eleji nap délelőttje. Sétálok egy szelíd, kedves domboldalon.  Madárdal, szikrázó zöld fű, sok-sok nyíló, illatos virág. Fürdök a csöndben, a békében, a nap sugaraiban. Egyszercsak éles csillogás vonzza a tekintetemet. Közelebb lépek. Annyi kincset, amit ott találok, még sohasem láttam - pedig jómódban élünk. Arany, ezüst, rubin és még sok-sok más, amiről azt sem tudom, milyen drágakő.

Nagyon megörülök, ilyen gazdagságról álmodni sem álmodhattam volna...! Aztán eszembe jut, tegnap itt vásár volt..., milyen jól is éreztem magam a színes forgatagban... eszembe jut a cigánytábor is, meg az, hogy a vajda milyen gazdagnak is tűnt...

Bizonytalankodok kicsit, de elindulok, kezemben a sok-sok kinccsel, abba az irányba, amerre a cigányok echós szekerei haladtak. Nem túl hosszú út megtétele után meg is pillantom a tábort. Megkeresem a cigányvajdát (kövér, cicomás ruhájú, mosolygós ember) és elmondom, a vásárnak azon a részén, ahol ők táboroztak, mit is leltem. A vajda hálálkodik, biztosít róla, hogy igen, ezeket valóban ők hagyták el... Majd egyszercsak felnevet: Nem igazi kincsek ám ezek, mind hamis... De ott a domboldalon, nézzem csak, ott jön az igazi kincs! Oldalranézek: egy hosszú feketehajú, szép alkatú legény közeledik... - No ő az én fiam, igaz, csak fogadott... - mondja a vajda.

Régi, de eszembe jutott:

Végtelenkék tengeren csónakázunk. Nézem a nyugodt, gyönyörű vizet. A gyűrűm az ujjamról a vízbe esik. Kétségbeesek, valamiért nagyon fontos számomra és most elveszett, örökre.

Valahogyan keresni próbáljuk, sikertelenül.

Egyszercsak felbukkan egy delfin és az orra hegyén ott csillog a gyűrű és (mosolyogva)  felém kínálja.

 2010.  szeptember 02-i álom.

Bicikliztem, célirányosan valahová. Elérkeztem egy helyre, ahol választhattam volna más közlekedési eszközt, vagy esetleg utat is, de úgy döntöttem, jó lesz nekem biciklivel. Tekertem, tekertem, egyre nagyobb tócsák voltak az úton és az útszélén. De én csak tekertem tovább, egyszer az egész utat egy tócsa állta el, de gondoltam ezen még át tudok tekerni. Aztán a tócsa egyszercsak egy iszapos, lápos, mocsaras valamibe torkollott, mivel nagy volt a sebességem, megállni már nem tudtam, beleestem, biciklistől. Láttam és éreztem, ahogy a mocsár benyeli a biciklimet, majd minden kapálózásom, úszásom ellenére engem is lehúz... Ekkor felébredtem, rettegve, - szörnyű élményt hoztam át az ébredésbe. Ilyenkor azt szoktam csinálni, hogy igyekszem visszamerülni az álomba és átírni... így is tettem, vissza a mocsárba, azt képzeltem - félig talán aludtam, hogy egy nagy mocsári állat (nagyon ronda, de nagyon kedves) visszaköpi a biciklimet a szárazabb részre, jó sáros, nyálkás ugyan, de egyben van... (ja, a biciklit úgy vettem kölcsön) és engem is kilök a szárazra...

Az álmaim kezdték kinőni a Dysthymia blog kereteit.

Gondoltam, megér a téma egy külön blogot is, föleg, ha azok a társaim is beszállnak a saját álmaikkal, akikkel másutt közösen kutatjuk a tudattalan és a tudatos, az igaz és a fikció, az isteni és az állati határvidékét.